I ALWAYS KNOW THE RIGHT THING TO SAY,

after the right time to say it has passed...

"Az út mellett emberek állnak,
Arcukat elmossa a sebesség.
Belőlem ők is csak foltokat látnak,
S ez elég nekik, pedig többet ér.

Ha jeleznének, intenének:
Álljak meg, mert kellek még!
Azt hiszem ez elég lenne,
S a végtelen utazás véget érne.

Utazom, utazom
A világon át, az éjszakán át,
Utazom egy életen át..."

"Ha valaki egyzser megérti azt, hogy miről is beszélek,
Az már nagyon jó!
S az utam nem volt,
Nem volt hiábavaló!"

Vágyálmaimban különböző, párhuzamos életeket élek önmagammal.

Álmainkban saját magunk reinkarnációjaként élhetjük életünket, legtitkosabb vágyaink valóra válhatnak!

Love is a red dress, I'm a bullfighter, and You are the bull.

"Az év legtöbb napjában nincs semmi emlékezetes: elkezdődik, véget ér, és a kettő között semmi figyelemreméltó nem történik. A legtöbb napnak nincs hatása egy élet alakulására..."

Ugyan, miért játszaná ezt a játékot az ember önnönmagával? Hiszen blöff az egész, már csak akkor is, ha belegondolunk, mennyire igaz ez magunkra. Mindenki tapasztal érzetvölgyeket elvétve -olyan völgyeket, amelyek mélyen a mellkasunkon belül vannak-, és hiába próbálnak kikecmeregni a legaljáról, nem sikerül, mert ebből a völgyből bizony a puszta akarat segítségével nem lehet kimászni. Ha nagyon próbálkozol, egyszer úgyis elcsúszol, aztán meg visszakerülsz a verem fenekére, és ezáltal még a kudarc is szurkodni fogja az oldalad. Nem, szép lassan, ahogy a csiga csúszkál át az úttesten, próbálva túlélni az oldalról érkező hatalmas erejű támadásokat. Ha elég kitartó, képes átjutni a túloldalra, de ha útközben feladja és megáll -akár egy pillanatra is-, sokkalta kisebb esélye lesz a túlélésre, mert a gigászi járműszörnyetegek észreveszik ha az ember feladja (hogy is van ez, most csigáról beszélünk vagy emberről? nem normális ez a figura..), és aljas módon kihasználják a lehetőséget; erőt vesznek magukon, és egy koncentrált célzással a földbe döngölnek.
Na ezt nem szabad hagyni, egy pillanatra sem szabad feladni, különben arra a sorsra jutunk, mint az a szegény csúszómászó, aki nem volt képes kitartóan küzdeni.
     Tehát nem pusztán akarat szükséges ehhez a melóhoz, leginkább kitartás. Néhányunk azt az alternatívát választja, hogy kiírja a történetből a gödör alját, ha már a többi sem segít. De nézzük csak meg alaposabban: nem tűnt el a völgy, hisz nem vagyunk varázslók! Micsoda badarság lenne ezt elhinni. Egyszerűen csak teletömtük azt a kicseszett vermet betűkkel meg szavakkal, ami aztán összeáll valami képlékeny anyaggá, hogy feltölthesse a mélyedést. Ám ez sem nyújt tökéletes védelmet, ugyanis mindenki tudja, hogy az esőnek hatalmas ereje van, képes elmosni bármit, ami nem elég szilárd. Márpedig a mi képlékeny anyagunk egy nagyobb esőzés hatására ingoványosra ázhat, aztán meg majd jól elmerülhetünk a lápban!
Köszönöm, én nem kérek ebből, ennek ellenére ezt az elternatívát válaszottam most jómagam is. De próbálom egyre tömörebbé, egyre szilárdabbá gyúrni a leendő mocsaramat, hogy aztán ne süppedjek el benne tetőtől talpig. Egy titka van az egésznek: tapasztalni kell, hogyan lehet jó anyagot gyúrni, rengeteget tapasztalni.

"Szétállítottam a gombokat,
Nem megy a készülék,
Nem megy a készülék..."

"Sikerült megint lehunynia a szemét, bár most már tudta, hogy nem ébred fel többé, hiszen ez az ébrenlét, s az a másik volt a csodálatos álom, képtelen, mint minden álom: egy álom, amelyben valami káprázatos város különös útjain járt, zöld és piros fények között, amelyek láng és füst nélkül égtek, és a térde közt egy hatalmas fémrovar zümmögött..."

"Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink és úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat."

/Charlotte Bronte"

"Az őszinte szeretet sokszor kényszerül olyan igazságot mondani, mely neki jobban fáj, mint annak, aki konok szívvel hallgatja."

/Spurgeon/

"Hogyan kell felvenni újra a régi élet fonalát? Hogyan folytatod tovább, ha a szíved mélyén kezded megérteni, hogy nincs már visszaút? Vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek..."

"Minthogy semmi dolgom sem volt, bőven volt időm megkérdezni magamban, hogy vajon miért olyan ideges a kölyök, mint valami csikó vagy nyúl, miért dugja minduntalan a zsebébe a kezét, miért húzza ki rögtön az egyiket, majd a másikat is, miért simítja végig a haját az ujjaival, miért változtatja annyiszor a testtartását, és főként, hogy miért fél, mert azt minden mozdulatában érezni lehetett, a szégyenkezés elfojtotta félelmet, a hátrahőkölésre ösztökélő ingert, ami nagyon is feltűnt, mintha a teste állandóan el volna szánva a menekülésre, s csak a maradék és szánalmas méltóság tartaná vissza."

"Mindennapos feladatod, hogy meglágyítsd magad körül a falat, mindennapos feladatod, hogy utat törj magadnak a ragacsos tömegben, amely világnak nevezteti magát..."

"Milyen fájdalmas megtagadni... mindazt, amit a megszokás már elég puhává nyaldosott. És mennyivel könnyebb elfogadni a kiskanál egyszerű kérését, és felkavarni a kávét."

"Nem mintha baj volna, hogy a dolgok naponta ránk találnak, és hogy mindig ugyanazok. Hogy ugyanaz az asszony van mellettünk, ugyanaz az óra, és hogy az asztalon levő nyitott regény újra ott mászkál a szemüvegünk lencséjén; miért is lenne baj?"

"De mint megvert bika, lesunyt fejjel neki kell lódulnunk az üveghasáb közepéről egy másik közeg felé, amely közel van hozzánk, és elérhetetlen, mint a picador a bika közvetlen közelében."

"Csak az történik, amit már megszerveztél, elrendeztél, a reményed szomorú tükörképe ez, az asztal tetején vakaródzó, hidegtől reszkető majom.
 Verd szét a fejét ennek a majomnak, fuss a középponttól a falnak, törj utat magadnak."

"Amikor kinyitom az ajtót, és kidugom az orrom a lépcsőházba, tudom, hogy lent kezdődik az utca; nem a már elfogadott látvány, a jól ismert házak, sem a szemközti szálloda, hanem az utca, maga az utca, ez az élő pagony, ahol minden pillanat úgy borulhat rám, mint a magnólia, ahol a pillantásom nyomán arcok születnek, amikor néhány lépést előrébb haladok, s a könyökömmel, a szempillámmal, és a körmömmel gondosan nekifeszülök az üvegfalnak, és kockára teszem az életem, miközben lépésről lépésre haladok az utcasarok felé, hogy megvásároljam az újságot."